Jó, durva, és indulatos cím lett megint. De ez van. Olyan egy fostos, beszari társadalom lettünk, hogy csak na! Amúgy a befektetésekről terveztem írni...

Szóval, mindenki számára nyilvánvaló, hogy ha nincs befektetés, azt nem is lehet elbukni. Másodlagos szempont lett, hogy ha nincs befektetés, akkor nyereség sincs. Törvényszerűen a kockázat egyenesen arányos a nyereséggel. Az persze korról-korra változik, hogy milyen is ez az arányszám. 

El lehetne gondolkodni azon is, milyen tényezők és hogyan hatnak erre a bizonyos arányszámra, és ezek hogyan változtak az idővel? Felértékelődött-e a veszteség, ugyanaz a kudarc "jobban fáj", mint korábban? Miért? Vagy a befektetéstől a megtérülésig tartó folyamat lett kockázatosabb, kiszámíthatatlanabb? Vagy maga az elérhető nyereség értéktelenedett el, és már nem olyan vonzó, mint korábban? 

Mindenesetre azt érzem a társadalom polarizálódik e téren (is). A többség kockázatkerülő, passzív lett, és van egy (szerencsére) kisebbség, aki viszont gátlások nélkül, morális szabályok áthágásával, szinte vakon repül rá mindenre. Ez utóbbiak a nyereség megszállotjai, a többség viszont inkább csak nem akar vesztes lenni. A szó minden értelmében. Csak megőrizni azt, ami már megvan, csak kapaszkodni a mostani szintbe. Még ha tudott is, hogy ezzel sokmindent nem fog tudni megvalósítani, még ha ezért fel is kell adja álmait. A pillanat biztonságának illúziója. 

Csakhogy az idő olyan, mint az infláció. Lassan felemészt mindent. Ami ma van, az holnapra kevesebb lesz, jobban mondva kevesebbet ér, és lehet, hogy holnaputánra elfogy. A szinten tartáshoz is be kell fektetni. És még messze vagyunk a gyarapodástól... 

És akkor most kérlek, olvasd el újra, annak tükrében, hogy ezt a bejegyzést NEM pénzügyi szempontból írtam. Értelmezd az ÉLET minden területére, munkádra, párkapcsolatodra, egyéni fejlődésedre, stb. 

Miben hasonlít egy balerina és egy japán szamuráj? Több mindenben, mint gondolnád! Mindkettő egy élet munkája révén tökéletesíti tudását, egy-egy mozdulat biztos begyakorlása akár évekig tartó kemény munkával, edzéssel érhető el. Könny és verejték, sérülések, kudarcok, bukások révén válnak azzá, amivé. Ugyanaz a belső hajtóerő vitte le mindkettőt heti hétszer az edzőterembe, ugyanannyi heg és vízhólyag jelzi kitartásukat. Mindkettő a csúcsot képviseli abban, amit csinál. Mindkettő művészet.

És mégis mennyire mások... Egy harcos szemében a tánc tűnhet céltalannak, míg egy táncos elképzelhetetlennek tarja, hogy harcban vegyen részt. Hogy lehet két ilyen profi mégis ennyire más? A válasz a célokban keresendő. A harcosnak mindig valamilyen kifelé mutató célja van. Legyen ez hódítás, vagy egy támadás visszaverése, a harc sosem befelé irányul. "A" helyzetből "B" helyzet felé történő elmozdulás a cél, és nem maga a harc. A szamuráj mesterek tudták, hogy egy csatában maguk is megsérülhetnek, ezért csak akkor bocsátkoztak küzdelembe, ha ez elkerülhetetlen volt. A tánc más. A táncos célja maga a tánc. A mozgás harmóniája, a könnyedség, légiesség, a partnerrel való együttműködés. Nem a hatékonyság, hanem a tökéletesség lebeg a szeme előtt. Nem tart sehova, az egy helyben, lábujjhegyen végrehajtott tökéletes piruett teszi boldoggá.

Minden emberben megvan mindkettő. Habitusunk határozza meg, melyik dominánsabb. A lényeg, hogy megtaláljuk a nekünk, vagy vezetőként a beosztottjainknak való azon szerepet, amiben jól érzi magát, és ami megfelel a habitusának. Egy harcos - karddal a kezében - elég esetlen és veszélyes táncpartner, mint ahogy felesleges táncost küldeni a csatába - hacsak nem akarunk szándékosan nevetségessé válni ellenfeleink előtt. De olyan piacokon és pozíciókban - lásd értékesítés, fejlesztés, stb. - ahol szükséges, de legalább is jótékony egy "sohanemeresztem" bulldog szerep, ott a harcos brillírozhat. Máskor, vagy más esetekben, ahol harmóniára, együttműködésre, megértésre van szükség - lásd vevőszolgálat, minőségbiztosítás, stb. - ott a tánc jut nagyobb szerephez. 

Mint ahogy az ÉLETben sehol, itt sem törhetünk pálcát egyik felett sem. Nincs jó és rossz. A világ sokszínű és folyton változik. Ma talán harcos kell, de lehet, hogy holnap ugyanott, egy táncos ér el nagyobb sikereket. Nem csak saját, de a cégünk életében és szükséges mindkettő. A harc és a tánc is eszköz. Eszköz, amelyeket jól kell kevernünk, és jókor előhúznunk a HR pakliból.